A Rákosi-korszak igen meghatározó a magyar történelemben. A háború után gyakorlatilag azonnal megvalósult a szovjet hatalomátvétel, és létrejött a proletárdiktatúra. Bevezették a tervgazdálkodást, megvalósították az államosítást, kialakították a TSZ-eket. Akik ellenálltak, azonnal rákerültek a kulák-listára, és a beszolgáltatási kötelezettség miatt megvalósultak a padlássöprések is. Az ÁVO (Államvédelmi Osztály), és ÁVH (Államvédelmi Hatóság) minden tekintetben kiszolgálta a rendszert, és senki sem érezhette magát biztonságban. A kialakult életmódot mindennél jobban meghatározta a személyi kultusz, mely Sztálin mintájára hasonlóan egy tévedhetetlen, a nép érdekeit mindennél fontosabbnak tartó vezér képét építette fel. A legnagyobb, szimbolikus eseménye ennek az időszaknak, mely önmagában is egy egész óra anyaga lehet, az 1952-ben megtartott 60. születésnap. Semmilyen tankönyv, vagy tanár nem tudja annyira visszaadni ennek a korszaknak a hangulatát, mint az alábbi videó, különösképpen az a pillanat, amikor Sztálin nevének hallatára kitör a szűnni nem akaró vastaps...
Gerő Ernő szavai pedig különösen erősek:
"Minden magyar érzi, tudja, hogy Rákosi és a Párt egy, Rákosi és a magyar munkásosztály egy, Rákosi és a magyar nép egy...."
A videó itt tekinthető meg:
A téma feldolgozása pedig remek lehetőséget tartogat egy kis szerepjátékra. A feladat a videó megtekintése után, hogy a diákok képzeljék bele magukat egy, az ünnepségen résztvevő személy helyzetébe. Itt két lehetőség adódik, vagy támogatója, vagy ellenzője a rendszernek, és egy belső monológot kell írni, hogy mit érez, mit gondol a vastaps közben.
Ritkán kapok olyan fogalmazást, melynek szereplője támogatná a rendszert...
A legjobb munkák, amiket eddig kaptam, alább olvashatóak. Érdemes a kettőt egybevetni, mert ugyanaz a körülmény két ellentétes szempontból:
Egyszerűen leírhatatlan érzés volt ott állni a nagy tömegben. Több, mint 1000 ember zsúfolódott össze a Magyar Állami Operaházban, hogy közösen megünnepeljük hű vezetőnk, Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapját. A nagy esemény szervezése már majdnem egy évvel ezelőtt megkezdődött, s büszke voltam arra, hogy mindennek részese lehettem.
Az utcákon minden kirakatban, minden boltban és sarkon szerepelt Sztálin, Lenin és Rákosi elvtárs képe. Mindenki azon ügyködött, hogy megköszönhessük Rákosi vezetőnknek, amit a népért, a magyarokért, amit értünk tett. Az ÁVH, az állam rendfenntartó egysége hozzájárult ahhoz, hogy még a kis családok is biztonságban tudhassák magukat, s segítettek eltávolítani a lázadókat. Nem is értettem, hogy miért akarna bárki Rákosi elvtársunk ellen fordulni, vagy miért nem szolgáltatták be a tiltott tulajdonaikat a felkelők. Amit én odaadok az államnak, az csak jó célra lesz felhasználva – és nem sokkal jobb, ha a vezetőink gondoskodnak rólunk? Kinek jutna eszébe a rendszer ellen fordulni, ha ők vigyáznak ránk és nap mint nap azon fáradoznak, hogy nekünk jó legyen? Az állam és a nép egy – az egyik nem létezhet a másik nélkül. Rákosi elvtárs csak igazságosan cselekedett, s a választások előtt adott ígéreteit betartotta. Fáradhatatlanul, kizárólag értünk dolgozik, s ezért is akartuk neki valamilyen formában megköszönni, hogy tudja, munkája történelmet ír, s örökké élni fog emlékezetünkben. Persze egy ekkora ünnepség nem ért fel munkásságával, de reméltük, hogy értékeli szerény cselekedeteinket, éppen annyira, mint mi őt.
Az esti díszelőadást a Magyar Állami Operaházban Dobi István, a Miniszterelnöki Tanács elnöke nyitotta meg. Beszédében köszönetet mondott szeretetteljes és örök hűséges támogatónknak, a Szovjetuniónak. Sztálin neve hallatára azonnal felálltam, s tapsolni kezdtem – mintámat minden egyes ember követte. Ez az ember hihetetlen. Nélküle semmi nem valósulhatott volna meg, hiszen Rákosi elvtársat is ő szabadította fel a börtönből. Ő a segítőnk, s mindenekfeletti támaszunk.
Dobi István után Gerő Ernő következett, a Magyar Dolgozók Pártjának politikai bizottságának tagja. Elmondta Rákosi elvtárs életét, harcát és küzdelmeit.
„…ő kovácsolt, az illegalitás súlyos viszonyai közepette, egységes, harcképes, fegyelmezett, marxi-lenini párttá, mely Rákosi elvtárs vezetésével lett munkásosztályunk, népünk elismert vezetősége.”
Vastaps. Az alapelméletünk, s Lenin nevének említése nagyot ütött. Gerő Ernő is megállt a beszédében tapsolni.
„Tiszteljük, becsüljük, szeretjük Rákosi elvtársat, mert ő Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványa.”
Micsoda kitüntetés lehet e két hatalmas név mellett szerepelni. Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványának lenni… csaknem féltékenység fogott el, de Rákosi elvtárs minden szempontból megérdemelte ezt a címet.
„És mert senki nem tett országunkban annyit, mint ő, azért, hogy a magyar munkásosztály, a magyar nép Lenin, Sztálin útját kövesse,…”
Így van, követjük Lenin és Sztálin útját, ami ugyan nem könnyű, de az egyetlen helyes út. A nekünk, magyar népnek való, kitaposott út.
„…hogy megvalósuljon és elmélyüljön népünk barátsága a nagy Szovjetunió népeivel.”
Ennyi kell nekünk, hogy kövessük a szovjet mintát, s virágzó néppé válhassunk, mint a hatalmas Szovjetunió. Ismét beállt a vastaps, az emberek nem akarták abbahagyni az éljenzést. Mi más kellhetne még, mint a szovjetek követése? Mi kell nekünk még?
„Minden becsületes magyar, hazánk minden igaz fia érzi, tudja: Rákosi és a párt egy. Rákosi és a magyar munkásosztály egy. Rákosi és a magyar nép egy.”
Mindent elsöprő taps. A tenyereimbe minden egyes ütésnél belenyilallt a fájdalom, ahogy egyre hangosabban tapsoltam, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. A zseniálisan megírt beszéd elérte hatását. Rákosi, a magyar nép, én, egyek vagyunk, egyazon dolgokon osztozkodunk.
A tömeget pásztázva hirtelen megakadt a tekintetem egy alakon. Alattam két sorral, tőlem jobbra megláttam egy ismeretlen férfiarcot. Az idegen Gerő Ernő utolsó mondatánál abbahagyta a tapsolást, s egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, az arca elsötétült. A mozdulat nem tartott tovább, mint egy másodperc. Utána mintha mi sem történt volna, hatalmas, fülig érő mosoly vette át komor ábrázatát, s ismét bekapcsolódott a hangos tapsolásba. Számomra viszont ez az árva másodperc mintha kiszúrta volna a szemeimet. Ez az ember abbahagyta a tapsolást, gondolatai, dühe átvették a teste felett az irányítást, s egy pillanatra kimutatta a foga fehérjét. Ez az ember áruló.
Félrepillantottam a tömeg szélén álló ÁVH-s tisztekre. Intettem, s alig észrevehetően rámutattam a lázadó férfira. A csillagos sisakosok tisztelegtek, majd azonnal megindultak, s átfurakodtak a soron keresztül, egészen a gyanús alakig. Egy perc sem telt el, mire lefogták, s kivitték a díszes teremből.
Sóhajtottam, s a vastaps elhalkulása után elégedetten visszaültem a székembe. A mai hatodik kapitalista forradalmár lázadását sikerült megakadályoznom. Egész jól végzem a munkám, nekem való.
Oh, igen, be sem mutatkoztam. Személyemben Péter Gábor, az ÁVH vezetőjének titkos jobbkezét tisztelhetik. Hát nem csodálatos része lenni mindennek, érezni, hogy még ha egy kis lépéssel is, de közelebb kerültünk a nagy álom megvalósulásához, a béke, nyugalom, és tökéletes világ megteremtéséhez?
Készítette: Németh Veronika 12.-es diák, Kempelen Farkas Gimnázium 2023.
-”...a mi drága Rákosi Mátyásunkat, aki nemcsak a magyar nép ügyéért harcol, hanem az általános emberi haladás, a demokrácia, a szocializmus, a béke magasztos ügyéért is, milliók és milliók ismerik és tisztelik az egész világon…”
Ha nem hasonlókat harsogna a rádió éjjel-nappal, ezen a kijelentésen, a valósággal összevetve most eléggé felháborodtam volna. Igen ám, csak az ember megtanulja, hogy aki sokat háborog, az hamar kényelmetlenül érezheti magát.
Még én is meglepődtem rajta, hogy a sok mézes-mázos beszéd és hazugság annyira le tudja zsibbasztani az ember elméjét, hogy a legkisebb erőfeszítésbe sem került hogy ne reagáljak ellenzően az elhangzottakra..
Pedig milyen szép gondolatok. Öt évvel ezelőtt is ilyen szép ígéreteket festettek elénk, csak akkor még nem gondoltuk, hogy a szocializmus mennyire áldozat követelő, a demokrácia és a béke mennyire elérhetetlen lesz, és hogy a haladás a szovjeteknek a kiszolgálásához vezet majd. De ez a Gerő Ernő könnyen beszél. Nem az ő gabonáját viszik el minden betakarítás után az utolsó szemig, még ha a nevetségesen nagy előírt mennyiségen felül is termelünk. Azért élelmiszer nem, de egy kinevezés csak járt. Azok a fránya oroszok meg nem tudom mennyit esznek, de az itt állomásozók az összes tartalékunkat felzabálták, és erre az 5 évre meg annyi terményt írtak elő, hogy ha teljesítjük, az egész Szovjetuniót jóllakathatnánk vele. Bezzeg nekünk akkor sem maradna belőle semmi. Közben a Kommunista Párt dicsőségéről tettek kijelentéseket, amire a tömeg heves tapssal válaszolt. Ügyeltem, hogy ne én hagyjam abba a leghamarabb. Ez után folytatódott a beszéd.
- “... ebben a mozgalomban túláradó lelkesedéssel vesz részt mindenekelőtt a mi nagyszerű munkásosztályunk, amely az utóbbi hetek folyamán nemegyszer a tömeghősiesség példáit mutatta a termelésben felmerült akadályok sikeres leküzdésében s az elemekkel való eredményes harcban. Lelkesen kiveszi részét e mozgalomból munkásosztályunk mellett dolgozó parasztságunk és értelmiségünk is…”
A részét kiveszi, ugyanis életben akar maradni. Én is szívesebben művelgetném a saját telkemet magamnak, de a 3 hektár az 3 hektár. Így a Termelőszövetkezetben még talán lehet annyit termelni, hogy eltartsam hármunkat a Piroskával meg a gyerekkel.
-”...nők és férfiak, fiatalok és öregek egymással versengve igyekeztek az utóbbi hónapokban a legjobbat, a legszebbet, a legtökéletesebbet nyújtani…”
Gyorsan vetettem egy pillantást Piroskára, aki szélesen mosolyogva tapsolta meg az újabb cifra kijelentéseket. Habár ő sem akart eljönni ide, meggyőzően játssza a hithű kommunista szerepét. Persze nem mintha lett volna bármi választásunk, mint jönni. A konzervgyárban, ahol ő dolgozik, a vezetés felajánlott belépőket az ünnepségre a legjobban dolgozóknak, ezért is vagyunk most itt. El sem merem képzelni, mit tettek volna velünk, ha visszautasítjuk…
- “...Rákosi elvtárs élete, harca, munkássága elválaszthatatlan a magyar kommunista párttól, amelynek alapítói között volt, amely őt magát is segített formálni, de amelyet ő kovácsolt az illegalitás súlyos viszonyai közepette egységes, harcképes, fegyelmezett, marxi-lenini párttá, s amely Rákosi elvtárs vezetésével lett munkásosztályunk, népünk elismert vezetője!...”
Csatlakoztunk az állva tapsoló tömeghez, viszont amikor visszaültünk és újra Piroskához fordultam, a válla fölött elnézve a tekintetem összeakadt egy férfiéval. Tőlünk balra ült, pár sorral mögöttünk és ridegen nézett egyenesen rám. Palástolva rémületemet, mintha mi se történt volna visszafordultam a szónok felé. Mi történik? Pár másodperc után újból hátra pillantottam. Ez tényleg engem néz. De miért csinálja? Én nem csináltam semmi kirívót, figyeltem rá. Akkor meg miért pont engem néz?
Újabb taps.
Ekkor felrémlett egy riasztó lehetőség. Hallottam már róla, hogy az ÁVH besúgókat ültet a tömegekbe, hogy elkapják az államellenes hangulatot generálókat. De ha ő tényleg nekik jelent, akkor miért pont engem szúrt ki? Nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek.
Valaki köpött.
A felismerés rémületében úgy megszorítottam a szék karfáját, hogy éreztem ahogy a vér kiszalad az ujjaimból.
De ki lehetett és mit mondhatott nekik? A szomszédék biztosan nem, a Róza sem lehetett. Akkor a Termelőszövetkezetből valaki? Nem hiszem… Félni félnek, de annyira nem, hogy jó pontok reményében jelentsenek engem az ÁVH-nak.
Újabb taps, már nem is figyeltem a beszéd szövegét. Miközben visszaültem alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy újra hátra ne forduljak. Szinte a tarkómon éreztem a tekintetét.
Lehet hogy épp ebben a percben forgatják fel a lakást. Legalább a gyerek nem otthon van, hiszen reggel leadtuk a Rózáékhoz a sarkon. Ha nem csapnak akkora zajt mint a múltkor, talán rá se jön mi történik a házban és akkor nem kell újra heteken át nyugtatgatni hogy, a papát nem fogja elvinni az ÁVH. Meg hát amúgy sem találnának semmit, azt a kevéske gabonát is, ami legutóbb maradt pedig a Gézáék pincéjében tartjuk, hiszen a Magyar Függetlenségi Népfront is megbízott benne, mint jelölt, így hozzá miért is rendelnének házkutatást…
Ekkor mintha megfagyott volna a levegő is... A Géza. Ő lett volna? Csak ő lehetett, nem tudom hogy miért, lehet, hogy lebukott és kiadott minket, vagy megfenyegették, vagy…vagy…
A tömeg körülöttem hirtelen felugrott és tapsviharban tört ki.
- Megőrültél Lajos?! -kapott levegő után rémülten Piroska amikor nekem csak jó pár másodperc után sikerült a sokkon annyira felülkerekednem, hogy csatlakozni tudjak az ujjongó tömeghez.
A tömeg reakciójából nem derült ki, éppen Lenin, Sztálin vagy a miniszterelnökünk neve hangzott el, de csak a biztonság kedvéért még bekiabáltam egy "Éljen Rákosi"-t mielőtt vigyázva, a többiek után én is visszaültem a helyemre.
Elvesztünk…
Minden erőmre szükség volt, hogy egyenesen tudjak maradni a széken. Ha az a piszok ÁVH-s tényleg miattam van itt, ez elég bizonyíték lehet ellenem. Ha elég ügyesen megfogalmazza, akár még azt is rám húzzák, hogy kapitalista kém vagyok és akkor biztosan kivégeztetnek. Látom a közeledő ÁVH-s tisztet, innen már nincs hova menjek... Végem van!
De akárhogy is lesz, Piroskának és a gyereknek nem szabad belekeverednie ebbe, vallathatnak ameddig akarnak, ezt egyedül viszem el…
Végső elkeseredettségemben, összetörve, tehetetlenül néztem fel a kormánytagok fölé akasztott, hatalmas Rákosi-portréra, ami némán tekintett vissza az ünneplő tömegre.
- “...Tiszteljük, becsüljük, szeretjük Rákosi elvtársat, mert minden becsületes magyar, hazánk minden igazi fia érzi, tudja: Rákosi és a párt - egy! Rákosi és a magyar munkásosztály - egy! Rákosi és a magyar nép - egy!”
Készítette: Pudner Anna 12.-es tanuló, Kempelen Farkas Gimnázium 2023.
Azért azt is érdemes a végén megemlíteni, hogy egy évvel később, amint Sztálin meghal és Hruscsov nyíltan kritizálja a személyi kultusz, Rákosi az elsők között van, aki megbukik, és megkezdődik Nagy Imre reformpolitikája.